Kányádi Orsolya, 2. éves hallgatónk beszámolója a nyári szakmai gyakorlatáról
Kedves olvasó!
Talán Müller Péter szavaival indítanám a beszámolómat, mivel az én nyaram is hasonlóképpen telt, amikor az óvodás gyerekek szemébe néztem.
‘’Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk – hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (…) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És… boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, – ahol a lélek még nem koszos.’’
Müller Péter
Kányádi Orsolya vagyok, Nagygalambfalván születtem, és jelenleg másodéves egyetemista vagyok a Partiumi Keresztény Egyetem, Óvoda és Elemi Oktatás szakon. Mivel már líceumban is pedagógiát tanultam, így döntöttem emellett a szak mellett. Hogy még inkább elsajátítsam mindazt, amivel eddig gazdagodtam, úgy döntöttem, hogy kipróbálom magamat egy nyári szakmai gyakorlat során.
Így is történt, az Erasmus nyári szakmai gyakorlat pályázata segítségével 2021 június végén mentem ki Magyarországra, pontosabban Tordasra. Egy rendezett, nagyon aranyos kis falu, tündéri emberekkel, ahol szívükön hordozzák a hagyományokat, de egy csipetnyi újat is visznek a hétköznapokba.
Mivel ekkor kezdődött a nyári szünidő, így az óvoda volt az egyetlen lehetőség, ahova mehettem. Igaz, hogy nem megszokottan folytak a tevékenységek, mivel a szorgalmi időszaknak vége volt. De azt hiszem nem is az volt a lényeg, hanem inkább rálátni az óvópedagógusok tényleges munkájára, a gyerekekkel kötött, kötendő kapcsolatára, és nem utolsó sorban kialakítani a kis lurkókkal egy olyan kapcsolatrendszert, amelyen keresztül ténylegesen az ők saját világukba tudtam belelátni.
Tehát 2021. július 5-én kezdtem a gyakorlatomat a Tordasi Mesevár Óvodában. Hétfő reggel 8 órakor, teli kérdésekkel és izgalommal léptem át az óvoda kapuját, akárcsak egy kisgyerek. Legelső körben az óvoda igazgatónőjével ismerkedtem meg, aki nagyon segítőkész és kedves volt. Ő mutatta be az óvodát, a termeket, az óvó néniket, mesélt az óvodai életükről, szokásaikról. Azt szokták mondani, minden kezdés nehéz, hát nálam ez körülbelül két hét volt. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt érezzem, ténylegesen része vagyok én is az óvodának. Ez persze annak köszönhető, hogy kellett egy kis idő, amíg mindenkit megismerhettem. Úgy gyerekeket, mint óvó néniket, akár dajka néniket, akiket most a barátaimnak mondhatok.
Ezalatt a két hónap alatt rengeteg sok mindennel gazdagodhattam: új emberekkel, új élményekkel, emlékekkel. Lehetőségem volt különböző tevékenységeket tartani, egy hetet tánctáborban részt venni, megnézni a Tordastól nem messze, Martonvásáron levő Brunszvik kastélyt, és a vele szemben levő Óvodamúzeumot. Emellett közös programok voltak az ovis gyerekekkel az óvodán kívül, mint például délelőtti sétálások a bicikli úton, fagyizás, kirándulás. Mind-mind szép emlékek. De talán a legszebb az volt, amikor egy napsütéses délelőttön egy pléden ültem az udvaron a fák árnyéka alatt, egy autista kisfiúval – eddig nem volt alkalmam találkozni hozzá hasonló gyerekkel a közvetlen környezetemben. Én hozzá beszéltem, ő hozzám, és próbáltam megérteni, hogy mit is szeretne. Erre ő odabújt hozzám, és szorosan átölelt… csak ölelt és ölelt. És most teszem fel azt a kérdést, ami az idézetben van: Boldog volt? … Igen, boldog volt és én is boldog voltam, mert arra tanított, hogy külső ok nélkül is lehet örülni.